Görbe-estét! – Moncz Attila publicisztikája

2021.04.15.
Comments off
9 Views


Hirdetés

Ebben az ezerszer elátkozott Covid-korban és -kórban a búcsú, a búcsúzás lett az egyik olyan tevékenység, amely önhibánkon kívül a legtöbbet veszítette méltóságából. Borzalmas átélni, amikor hozzátartozók nem köszönhetnek el szeretteiktől, mert csak egy telefon érkezik a szomorú hírrel, amikor az emberi léthez képest méltatlanul, arctalanul, utolsó pillantás nélkül kell elbúcsúzni a hozzánk közelállóktól. Itt második esély nincs, pótvizsgára senki sem kap lehetőséget, el kell fogadni, bele kell törődni, még ha átkozottul nehéz is.

Viszont szerencsére vannak az életnek olyan területei, ahol lehet újrázni, és ahol az elköszönőt idővel hozzá, a pályafutásához méltó módon is el lehet búcsúztatni. Ez aközben jutott az eszembe, hogy a múlt szombaton néztem a Győr–Buducsnoszt női kézilabda Bajnokok Ligája-mérkőzésen a csapatok bevonulását. Több mint kétszáz nemzetközi meccs és bőven ezer feletti BL-gól után Görbicz Anita egyelőre hivatalosan utolsó hazai BL-találkozójára futott be a tök üres Audi Arénába. Szabó Tamás, a szpíker hangsúlyozta, Méhes Gábor, a kommentátor kiemelte, itt most ötezer nézőnek kellene egyszerre tombolnia és sírnia. Ehhez képest, ha nem dübörgött volna az AC/DC a hangszórókból, a síri csend szókapcsolat írta volna le a legjobban a helyzetet. Ami, valljuk be, több mint szomorú a győri kézilabda történetének eredmények (ne menjünk messzebb az egyelőre öt BL-győzelemnél) és gólok tekintetében is legeredményesebb játékosa esetében.

Ezekről a pillanatokról készítettem egy kis videót is, amely felkerült a világhálóra, röviddel később pedig egy Nagy Gábor nevű sportszerető kommentelőtől érkezett is egy megoldási javaslat. Ami a maga egyszerűségében hordozza a nagyszerűséget is, precedens is van rá, így aztán csak fel kell vetni, hátha… Ha a vírushelyzetben már nincs újabb negatív fordulat (erre azért sajnos nem mernék mérget venni), akkor a Győr az ősszel az első hazai meccsét a második fordulóban játssza itthon, méghozzá a csoport leggyengébb riválisa ellen. Arra az egy találkozóra be lehet írni Görbicz Anitát a jegyzőkönyvbe, az utolsó tíz percre, borítékolhatóan minimum tízgólos előnynél Ambros Martín vezetőedző nyugodtan beküldheti a pályára. És akkor jöhet tíz perc folyamatos vastaps, standing ovation, neki szóló ének, aztán pedig a lefújás után mindenkinek rengeteg könny és szép emlék. Azt pedig tapasztalatból mondom, a 18 órás kezdés vidáman elintézhető, hogy a záró program ne borítsa árnyékba a többi BL-összecsapást. Európai tétmeccsen, otthon elköszönni – talán az a non plus ultra.

Arra akad precedens, hogy már visszavonult játékosok is szerepelnek csapatuk BL-keretében, elég csak a veszprémi Nagy Lászlóra (ő ugyanúgy sportigazgató, ahogyan Görbicz lesz az ETO-nál júliustól) vagy Sterbik Árpádra gondolni. Sőt, más együttesnél már be is kellett hívni ilyen vésztartalékot, hiszen a THW Kielnél Niklas Landin heteket töltött karanténban, Dario Quenstedt pedig sérüléssel bajlódott, így, elkerülendő az egykapusos felállást, a kapusedző Mattias Andersson 43 évesen nemhogy kerettag lett, de több találkozón pályára lépett, sőt bravúrokat is belesűrített a neki jutó percekbe. Görbénél is simán benne van egy hetesgól lehetősége vagy olyan búcsúgólé, amilyet Nagy László lövetett Vadkerti Attilával, a kékek legendájával az utolsó meccsén, a Szeged–Veszprém bajnoki döntőn 2015-ben. Felemelőbb, méltóbb, érzelemdúsabb egy ilyen, mint üres csarnokban bedobni a Buducsnoszt ellen az 52. percben a 22–18-at jelentő büntetőt. Persze azt se hallgassuk el, hogy végső győri siker esetén Anitának az lenne akkor az idei végeredmény függvényében a hatodik vagy a hetedik BL-diadala, amivel egyedül állna a házi rangsor élén, hiszen a jelenleg vele holtversenyben éllovas Eduarda Amorim a következő idényt már a Rosztov-Donnál tölti. Zinajda Turcsina abszolút csúcsot jelentő 13 diadalának elérésére nincs esély, de a Szpartak Kijev, illetve később a Hypo dominanciáját figyelembe véve már az is óriási tett lenne, ha a hetedikkel sikerülne feljönni az örökrangsor dobogójára, a harmadik helyre.

Természetesen ehhez két fél kell, a klub és a játékos. Eszemben sincs beleszólni az életükbe, ez pusztán egy lelkes, a Győr iránt születési helye és gyerekkora alapján is elfogult sportrajongó álma. Bár az is igaz, a nagyvilágban találtam példát szokatlan búcsúkra. A legjellemzőbb talán amerikai futballista Jerry Rice-é, minden idők egyik legjobb elkapójáé. Ő NFL-pályafutása érdemi részét a San Francisco 49ersnél töltötte, majd az Oakland Raidersnél és a Seattle Seahawksnál játszott, mielőtt egy balul sikerült Denver Broncos-edzőtábor után, 2005 őszén befejezte volna. Csakhogy egy évvel később egy napra aláírt a San Franciscóhoz, mondván, ő abból a csapatból akar visszavonulni. A szignójáért, szigorúan hivatalosan 1 985 806.49 dollárt írtak rá a szerződésére. Azért ennyit, mert 1985-ben kezdődött az NFL-karrierje, 80-as mezben játszott, a 06 utal a visszavonulása évére, a 49-et pedig talán nem kell megmagyarázni. Soha, egyetlen centet sem akart megkapni (és ez így is lett) az összegből.

Egy másik Super Bowl-győztesnek, Scott Fujitának a New Orleans Saints csapatával volt különleges a kapcsolata, erről a franchise vezetői is tudtak. Mickey Loomis általános igazgató fel is hívta a linebackert, mit szólna, ha nem utolsó együttesétől, a Cleveland Brownstól kellene nyugdíjba mennie, hanem a vele 2010 elején bajnokságot nyerő Saintsből. Megegyeztek egy egynapos kontraktusban, majd Fujita fogta a szerződést, felment vele a perui Andokba, a Machu Picchura, méghozzá a gyógyíthatatlan idegrendszeri betegségben (amiotrófiás laterálszklerózis, ALS) szenvedő korábbi csapattársa, a tolószékes Steve Gleason társaságában. Aláírta a papírt, aztán egyből visszavonult, egyben felhívta a figyelmet az ALS elleni küzdelem fontosságára. Az ALS-t Lou Gehrig-betegségként is ismerik, a nevét a hajdani baseballsztárról kapta, aki röviddel betegsége diagnosztizálása után, 1939. július 4-én a New York Yankees stadionjában búcsúzott el a közönségtől. Az akkoriban több MLB-rekordot tartó Lou Gehrig akart szónokolni, de a publikum szeretetáradata láttán megenyhült, és gyógyíthatatlan betegsége tudatában is kijelentette, „…én vagyok a világ legszerencsésebb embere”. Még két évig bírt küzdeni a kór ellen.

Tudunk persze olyanokról, akik egy-egy ígéret miatt húztak rá a tervezettnél egy évvel többet a pályafutásukra (a legmeghatóbb sztori Jerome Bettisé, a Pittsburgh Steelers játékosáé, akinek egy elveszített főcsoportdöntő után Ben Roethlisberger quarterback megígérte, ha marad még egy évet, elviszi karrierje első Super Bowljára – Bettis maradt, aztán a következő évben szülővárosában, Detroitban bajnok lett, majd becenevére utalva közölte: „A Busz leparkolt a végállomáson”), illetve olyanokról is, akik jó előre bejelentették, ez a tánc lesz az utolsó. Ebben talán Stefan Edberg, a svédek teniszzsenije alkotta a legnagyobbat, aki a szezon előtt szólt, hogy közeleg a vége, így aztán az összes ATP-torna szervezője megajándékozta őt az utolsó ottani mérkőzése után.

Talán egy tétmeccses búcsú a publikumnak, a Győrnek és Görbicz Anitának is hasonló ajándék lenne. De lehet, még sokkal nagyobb.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

Eredeti cikk

Comments are closed.