Az útkeresés vége – Bobory Balázs publicisztikája

2021.04.14.
Comments off
9 Views


Hirdetés

Akik ismernek, tudják, hogy életem jelentős szakasza összefonódott a Videotonnal (ahogy manapság hívják, a Mol Fehérvár FC-vel), majd’ másfél évtizedig voltam a piros-kékek igazolt sportolója. Nem véletlen tehát, hogy a Vidi szereplését mindig árgus szemekkel figyelem, de nemcsak az érzelmi elköteleződés miatt, hanem mert a Fejér megyei egyesület hosszú évek óta meghatározója, esetenként zászlóshajója is a magyar labdarúgásnak, ebben a szerepében pedig egyáltalán nem mindegy, milyen tendencia tapasztalható a Sóstói Stadionban. A klub képes-e versenyezni hosszú távon az elmúlt évek uralkodójával, a Ferencvárossal, kiélezetté téve a versengést, jobb teljesítményre ösztökélve a riválist és magát is?

Azt mindenkinek el kell ismernie, hogy az építkezés terén a fővárosi zöld-fehérek szereztek egy körelőnyt a Vidivel szemben, a többi magyar csapathoz képest talán többet is. A Fehérvár 2018-ban nyert legutóbb bajnoki címet, a szerb Marko Nikolics vezetésével, akit nagyon erős délszláv játékosokból álló egység támogatott az öltözőben, mellette meg olyan magyar egyéniségek garantálták a nyerő mentalitást, mint Juhász Roland, Huszti Szabolcs vagy éppen Pátkai Máté. Ez az együttes a következő idényben a nemzetközi porondon az Európa-liga csoportköréig menetelt, több szép eredményt ért el, közben viszont valami kezdett elromlani – az öltöző a hírek szerint időnként szétszakadt, feszültség keletkezett, és szép lassan az addigi húzóemberek vagy elkezdtek elszivárogni, vagy befejezték pályafutásukat. Marko Nikolics – aki most a Lokomotív Moszkva trénereként az egyik legelismertebb szakember Oroszországban – a gyenge bajnoki szereplés és a meggyengült morál miatt nem maradhatott, a Vidi meg útkeresésbe kezdett.

Azt senki sem gondolta, hogy e „kutakodás” csaknem három év után lehet eredményes. Az elmúlt időszak eredményei azt mutatják, hogy a Mol Aréna Sóstó emeleti irodáiban születtek bizony hibás döntések, akár a játékospolitikát, akár az edzőválasztást nézzük, s bár most sem alkotják rossz labdarúgók a keretet, az biztos, hogy az elmúlt egy évtizedben – talán a portugál José Gomes második évadát és a borzalmas emlékű francia csapatromboló edző, Bernard Casoni néhány hónapos éráját leszámítva – csak karakteresebb csapata volt Székesfehérvárnak.

A következő hetekben, hónapokban valóban eldől, hogy a Vidi jelenlegi futballistái tényleg kevesebbek elődeiknél néhány fontos szegmensben, vagy csak olyan szakvezetőkkel dolgoztak, akik nem voltak képesek kihozni belőlük a maximumot.

Amikor márciusban kiderült, hogy a februárban közös megegyezéssel távozó, a Vidi élén mindössze fél évet tevékenykedő Márton Gábor helyét a kispadon Szabics Imre veszi át, sokan elkezdtek reménykedni a királyok városában. A játékosként a Ferencvárosban tinédzserként berobbanó, később remek nemzetközi karriert befutó szakember volt a magyar válogatott mellett Dárdai Pál segítője, aztán a Sturm Graz pályaedzője lett, majd ugyancsak másodedzőként vállalt szerepet abban, hogy Ausztria 2016 után ismét ott lesz a nyári Európa-bajnokságon. Labdarúgóként neves trénerek keze alatt dolgozott, a kispadon is eredményes egyéniségek mellett szívta magába a szakmát, leste el a fortélyokat, és a nemzetközi trend alapján egyáltalán nem baj, hogy fiatalon, mindössze 40 évesen elvállalta élete első önálló, a korábbiaknál sokkal nagyobb felelősséggel járó feladatát. Futballkarrierje tiszteletet parancsol az öltözőben, intelligens és jellemes – már amennyire ez a pályán és amellett mutatott attitűdje, valamint megnyilatkozásai alapján megítélhető.

Szabics a főnök, ő viszi a bőrét a vásárra, rossz szereplés esetén ő lesz a bűnbak, de a sikeres szereplésben a stáb sokat segíthet. Ebből a szempontból telitalálatnak látszik a Juhász Roland, Torghelle Sándor duó, és nemcsak azért, mert mindketten részesei voltak korábban nagy Vidi-sikereknek, hanem mert mentalitásuk, szenvedélyük, egyben óriási tapasztalatuk predesztinálja őket arra, hogy kézben tartsanak egy soknemzetiségű, teljesen heterogén öltözőt.

Az elmúlt hónapokban, években úgy tűnt, Székesfehérvár a nyugalom és a biztonság szigete, ahol a játékosok mindig idejében megkapják a – vélhetően nem is kevés – fizetésüket, az edzéseken csendesen teszik a dolgukat, a mérkőzéseken pedig jéghideg profiként igyekeznek teljesíteni. Sokszor azonban egyáltalán nem látszott az arcokon a szenvedély, a mindent elsöprő akarat, a bizonyítási vágy, hogy igenis, a Ferencváros nem jár utcahosszal a Vidi előtt, és a piros-kékek labdarúgói is vannak legalább annyira jók és értékesek, mint a IX. kerületiek. Időnként azt is lehetett hallani a sóstói öltözők környékéről, hogy nehéz motiválni a jelenlegi játékoskeretet, tort ül az elégedettség, kevesen akarnak kilépni a komfortzónájukból.

Szóval amikor meghallottam, hogy Juhász és Torghelle április 1-jétől a szakmai stáb tagja lesz, abban is biztos voltam, hogy nagy eséllyel mindez megváltozik. Az nem lehet, hogy amikor Szabics vezetésével ez a két ember bemegy a fehérvári öltözőbe, ne vágják azonnal vigyázzba magukat a labdarúgók, ne hegyezzék fülüket, ne kezdjenek el az edzők minden apró rezdülésére, gesztusára figyelni, mert ha nem így történne, még azt is el tudom képzelni, hogy zárt ajtók mögött elcsattanna egy-két atyai pofon, az egykori úszópápa, Széchy Tamás módjára. A tekintélynek és a tiszteletnek a mai profi labdarúgóvilágban lassan akkora a szerepe, mind a taktikának vagy a fizikai felkészítésnek, hiszen a játékosok egója sokszor hatalmasra nő, és ha „elszabadul”, nincs az a szakember, akit ne „enne” meg.

Szabics Imre nem véletlenül jelezte székfoglalójában, hogy a következő hetek sorsokról döntenek. Aki továbbra is szeretne részt venni a Fehérvár nagyratörő céljainak elérésében, esetleg élvezné tovább azt az erkölcsi és anyagi megbecsülést, amelyet a klub, a szurkolók és a város nyújtanak a labdarúgóknak, annak bizonyítania kell – egyébként nem lesz maradása a Mol Arénában, jöhetnek olyanok, akik éhesek a sikerre, és a legmagasabbra vágynak.

Jelen sorok írásakor még nem tudom, hogy a Vidi legyőzi-e az MTK-t idegenben a Magyar Kupa elődöntőjében, mindenesetre a fehérvári futballisták megint bizonyíthatnak, Szabics pedig léphet egyet első vezetőedzőként jegyzett trófeája felé. Ahogy látom, a fiatal szakember remek pedagógus is, nem véletlenül ejtette el az Újpest elleni könnyed siker után nyilatkozatában, hogy a hétközi kupameccsen a fővárosi kék-fehérek az esélyesebbek. Nyilván ezen többen mosolyogtak, hiszen az MTK lehetőségeit, koncepcióját nehéz összehasonlítani a fehérváriakéval, másrészt a teher sokkal inkább a Vidi játékosain van, akik csak kupaarannyal menthetik meg a zűrös évadot. Tudja ezt jól Szabics is, nem véletlenül próbálta levenni a terhet sajátjai válláról, és átpakolni a budapestiekére.

Az viszont a mai kupameccs alakulásától független, hogy az új vezetőedző szakmai stábjának most tényleg időt kell adni, mert a körhátrány, amit a Vidi a Ferencvárostól kapott, nagyon nehezen dolgozható le, és nyilván a Fradi sem venne vissza a tempóból. A fehérváriaknak a nyáron kell néhány erős karaktert találniuk – akár kereten belül, akár a játékospiacról –, hogy versenyképesek legyenek. Ezzel talán azért nem lesz baj, mert Szabics, Juhász és Torghelle pontosan tudja, milyen tulajdonságok kellenek a nagy győzelmekhez és sikerekhez, aki nem áll be a sorba, nem sok jóra számíthat Fehérváron. Az öntisztulás talán megkezdődött a piros-kékeknél, az útkeresés viszont lezárult.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

Eredeti cikk

Comments are closed.