Egy ezrelék – Malonyai Péter publicisztikája

2021.04.05.
Comments off
9 Views

Kevesebben tudták, ki ő, mint megérdemli, ám ez, ha nem is természetes, elfogadható. Elvégre csak ritkán kerülnek reflektorfénybe a nevelők, azok, akik gyerekekkel foglalkoznak. Ha azt mondom, utánpótlásedzők, érthetőbb, kikre gondolok, ám szívesebben használom a nevelő kitételt, mert nálam mindig a pedagógia a kulcs.

Még a kályhától is messzebbről indultam, talán azért, mert nehéz leírnom: Pék Gyula itt hagyott bennünket. A vízilabda mesteredzője 74. életévében veszítette el küzdelmét a vírussal.

Nem volt akárki. Legyen elég annyi, hogy a KSI mestereként nyolc későbbi olimpiai bajnokot pallérozott, Benedek Tibor, Kásás Tamás, Märcz Tamás, Steinmetz Ádám, Steinmetz Barnabás, Székely Bulcsú, Varga Zsolt és Vári Attila is tanítójának vallja. Úgy tartotta, hogy egykori játékosai jóvoltából egy ezrelékben ő is olimpiai bajnok, azt pedig tudta, hogy annyi öröm érte a gyerekek között, amennyiben nem lett volna része felnőttcsapatok kispadján.

Egy időben sokat beszélgettünk, a Komjádi melletti játszótéren egy héten háromszor fociztunk, utána persze büféprogram az uszoda bisztrójában. Ott kávézott, miközben mi a „Te jól játszottál, és én?” forgatókönyv alapján tárgyaltuk a (kis)pályán történteket. Jó barát volt, tudta, mikor kell hallgatnia, mikor szólaljon meg, és ha kinyitotta a száját, mondott is valamit. Zrikált is minket, de ő is tűrte a gyűrődést, igazi uszodai ember volt.

Akkor már a KSI ifjú edzőjeként, hogy aztán az évek múlásával elfoglalja helyét azok sorában, akik naggyá tették a sportiskolás pólót. Dömötör Zoltán, Gallov Rezső, Gyarmati Dezső, Kőnigh György, Lemhényi Dezső, Szivós István, Wolf Károly – sorolom ábécérendben (így Lemhényi és Szivós közé helyezve Pék Gyulát), akik eszembe jutnak, sajnos a KSI igazán látványos honlapjának szerkesztői nem vették a fáradságot, hogy a múltról is ejtsenek néhány szót, beleértve az egykori nagyszerű mestereket is – s nem csupán vízilabdában.

Azt viszont megtudtam a honlapról, hogy a mai pólóedzők között ott van az általam ismertek közül Keszthelyi Tibor, Tóth Imre és Székely Bulcsú, akik alkalmasak a hagyományok követésére. És persze Szedlmayer Ildikó, akinél jobban – ez meggyőződésem – senki sem teremti meg tartósabban az alapokat a kicsiknél, szinte sajnálom, hogy tudok úszni, mert tőle igazi öröm megtanulni.

A KSI-t, azaz a Központi Sportiskolát 1963 májusában alapították, nyolc sportágban igyekeztek egységes rendszerben oktatni a fiatalokat (asztalitenisz, atlétika, jégkorong, kajak-kenu, labdarúgás, öttusa, tenisz, vízilabda), az alapelv mindenütt ugyanaz volt, amit Pék Gyula is megfogalmazott. Munkáját ugyanis piramishoz hasonlította, amelynek alapja a fizikum, arra épül a technika, s végül a csúcson a taktika oktatása. Eléggé egyszerű a képlet, csak a lényeg, semmi humbug, edzői filozófia meg hasonlók. Munka viszont rengeteg.

Nem egészen hat évtizede persze nem voltak még akadémiák, a sportiskolai rendszer is lassan terjedt el, és a klubokra épült. A vita viszont már létezett, hogy érdemes-e szisztematikusan klasszisokat nevelni. Abban a korban élesebb volt az ellentét a szellem és a fizikum között, azt senki sem tudta elképzelni, hogy lehet átjárás a két világ között, ami egyébként egy: az ember.

„A testet nem edzeni, hanem óvni kell!” – intett például néhányunkat egy évfolyamtársunk, amikor reggeli futás után estünk be az egyetemen az első előadásra. Meg persze Winston Churchill elhíresült „No sport!” mondása, meg mellette a whisky és a szivar. Ha említett is ilyet a legendás brit politikus (vitatott!), tény, hogy lovaspólóban és vívásban kifejezetten jeleskedett.

Mi az életünket a szigeti uszoda, egyetem, könyvtár háromszögben éltük, mondták is nekem a jövőmet vizionálva, hogy ülök majd egy tölgyfa alatt, mint Arany János, írom életem főművét, néha hirtelen felpattanok, futok egy szigetkört, aztán visszaülök és folytatom a munkát. Erre a zrikára mindmáig büszke vagyok, és nem csupán Arany miatt.

A szellem világából ötven esztendeje érkezett talán a legnívósabb támadás. Leginkább a szerző személye miatt. Az ifjú, akkor 35 esztendős író, Lázár Ervin az Élet és Irodalom (ÉS) hasábjain tette közzé riportját „Sportország kapujában” címmel. A téma a KSI, ott nézett körül, a sorokból kiderül, hogy enyhén szólva is némi előítélettel, hiszen a „janicsárnevelde” és a „gladiátorképző” kifejezést is használja cikkében. Nem véletlen, kiket idéz, jellemző egy kiábrándult apa véleménye a gyerekéről: „Lehet, hogy fönt áll a dobogó legfelső fokán, lehet, hogy milliók nézik a tévében, száz országban az újságok címlapján jelenik meg a neve. És aztán mi van?”

A Képes Sportban természetesen Feleki László válaszolt a cikkre. Ő arra épített, és joggal, hogy a KSI létrejötte „nagyszerű kezdeményezés volt, éppen olyan büszke lehet rá a magyar sport, mint a Testnevelési Főiskola korai megalapítására. Ebbe az iskolába bekerülni, akár gyereknek, akár oktatónak – kitüntetés”. Máig ható igazság, ahogy az is, hogy a sportolás fontos, nem baj, ha megmozgatjuk tagjainkat, amihez „néhány olimpiai bajnokság sem árt. Hozzátartozik az élet örömeihez. Mert minden akkor jó, akkor szép, ha eredményes”.

Feleki kitér arra is, hogy jobb a békés egymás mellett élés, hiszen ő is csak most, a vita hevében veti fel, hogy az ifjú írók sémákban gondolkozva vetik papírra mondanivalójukat (nemzedékek közötti szakadék, egy kis céltalanság, egy kis orgia, női alsóneműk és alsó részek), ami őt illeti néhány oldal után elalszik a műveken.

Az ÉS-nél persze úgy érezték, hogy meg kell védeni a mundér becsületét. A válasz lényege: „Feleki úgy érzi, hogy egy író megsértette a sportot, megtorlásként visszasérti az egész irodalmat. Mindenkit, aki azzal foglalkozik, hogy »történetecskéket talál ki egy olyan sajátos idegállapotban, amelyet ő ihletnek nevez«”. Nem Lázár Ervin válaszolt, a szerző nevét elhallgatom, mert életrajzi könyveinek nívója köszönőviszonyban sincs Feleki 1976-ban kiadott háromkötetes Napoleon-monográfiájával, ami nálam a történelmi esszé csúcsa.

Feleki válasza elegáns, ami „az egész irodalom” megsértését illeti, hamar rövidre zárja: „Nem hiszem, hogy akár Homéroszt, akár Dosztojevszkijt, akár Illyés Gyulát megsértettem volna ezekkel a sorokkal, de talán még azokat sem, akik esetleg magukra ismernek.” A folytatásban is higgadt marad, nem reagál a személyeskedésre – ám mindezt nem tudhatták meg az ÉS olvasói, írását nem közölték, mondván, hosszú.

Érdekes módon a meg nem jelent sorokra Lázár Ervin válaszolt – utasításra, ezt le is írja. Azzal kezdve, hogy „jól tudom, (…) Feleki László sokkal jobban ért a sporthoz, mint én”, később pedig megmagyarázva a bizonyítványt. „Hogy hol a helye az új minőségű élsportnak? Ennek társadalmi, emberi vonatkozásait kutattam. Nagyképűség lenne, ha azt mondanám: én tudom, mi az igazság” – írja a szerkesztőségi hangulattól függetlenül, békét ajánlva, hiszen: „Igényes, felelősségteljes munkára van szükség ahhoz, hogy pontosan meghatározzuk, hogy is áll ma a sport, mit jelent élsportolónak lenni. S ha már vitatkozunk, erről vitatkozzunk.”

Visszafejtve a szálat, és ezzel visszatérve Pék Gyulához, az edző 70. születésnapján utánpótlássport-mellékletünkben, a Juniorban így beszélt Benedek Tibor: „Gyula bácsinál elképzelhetetlen volt, hogy az egyik héten ezt tanítson, a másik héten meg azt. Arra is jól emlékszem, hogy a délutáni edzések előtt néha drukkoltunk, hogy kicsit késsen. De ez sohasem fordult elő. Másodpercnyi pontossággal kezdte a gyakorlásokat. Sokat köszönhetek neki, és rengetegszer eszembe jut, hogy ministráns gyerekhez hasonlított, mert szerinte nem szorult belém elegendő szemtelenség. Nagyon igyekeztem, de nem tudom végül elég vagány lettem-e…”

Aki tudja a titkot, könnyen következetes.


Hirdetés

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

Eredeti cikk

Comments are closed.