Fradi volt, Fradi lesz – Deák Zsigmond publicisztikája

2020.12.10.
Comments off
22 Views

Két-három napot túlzás lenne történelmi távlatnak titulálni, s nyilván még nem ülepedett le minden a szívünkben és az agyunkban, de nincs mese, itt az idő, hogy a Ferencváros második Bajnokok Ligája-szereplését alaposan elemezzük. Már csak azért is érdemes ezt cselekednünk, hogy ne teljen el újabb negyedszázad – vagy ha a Fradiról kitágítjuk a kört bármely klubra, több mint egy évtized – az újabb BL-csoportkörös magyar részvételig. S ami még fontos, mindezt az értelem és az érzelem ideális arányainak megtartásával kell tennünk, elvégre a futball messze nemcsak adatok halmaza (noha nincs az az ismérv, amit manapság már ne mérnének), hanem mély emóciók csodás hordozója, ezáltal társadalmunk tevékeny alakítója, ahogy az a korábbi évtizedek során világosan kiderült.

Hirdetés

A 121 esztendeje alapított FTC hazai társadalmi beágyazottságáról nehéz újat mondani, bőven születtek tanulmányok, esszék a témáról, maradjunk annyiban, a magyar labdarúgás szempontjából nincs annál kedvezőbb csillagállás, mint hogy az ország legnépszerűbb csapata ott legyen a klubfutball legmagasabb szintjén. Konkrétan éppen ez valósult meg most. Az utat, a selejtezősorozatot már megénekeltük korábban, a svéd, a skót, a horvát és a norvég bajnok kiverése önmagáért beszél(t), ráadásul a Celtic és a Dinamo Zagreb esetében szakmailag és anyagilag egyaránt magasabban jegyzett riválist sikerült felülmúlni. Ennek jutalmaként jött a csoportkör, benne amolyan bónuszként két gigásszal, a Barcelonával és a Juventusszal, s napjaink két legjobb játékosával, Lionel Messivel és Cristiano Ronaldóval, no meg a Fradi ukrán mestere, Szerhij Rebrov anyaegyesületével, a Dinamo Kijevvel.

Ajándék volt ez, méghozzá jól megérdemelt a javából, s ajándék lónak ugye a közmondás szerint nem nézzük a fogát, ám ezúttal mégis állatorvosba oltott fogásszá kell válnunk, különben egyszerre több hibát is elkövetnénk. Az egyik az lenne, ha (ön)kritikamentesen csak a pozitívumokat hangsúlyoznánk, a másik, ha ellenkező pólusként negálnánk az elért eredményeket, például azt, hogy a Fradi több mint kétszáz pozícióval kapaszkodott feljebb a kontinentális klubrangsorban. Aki az adatok bűvöletében él, annak jó szívvel ajánljuk Pór Károly témába vágó kiváló elemzését a Nemzeti Sport online-on (A Ferencváros 200 helyet lépett előre Európában – a BL értéke), ugyan több benne a szám, mint a betű, de legalább nehéz vitatkozni vele. Mint ahogy azzal is, hogy a hat mérkőzésen megszerezhető 18 pontból 17-et elveszített a gárda, tehát egy maradt, ugyanannyi, mint az E jelű kvartettben a francia Rennes-nek és az F-ben az orosz Zenitnek, ennél mindenki más többet gyűjtött.

Nyilván az a fő kérdés, hogy mindez a realitást tükrözi-e. Hajlok arra, hogy igennel válaszoljak. A Barca és a Juve a papírformának megfelelően oda-vissza megverte a „kicsiket”, a Dinamo Kijevvel pedig – főképp a hazai második és az idegenbeli első félidő alapján – összességében sikerült egy súlycsoportba kerülni, noha a keretek értéke között csaknem négyszeres a különbség (28.65 és 100.45 millió euró) az ukránok javára. No meg az a fránya 92. percbeli kapott gól Torinóban tényleg úgy hiányzott, mint üveges tótnak a hanyatt esés. Az olasz bajnok otthonában szerzett pont lehetett volna az a bizonyos bravúr, ami így elmaradt a hat meccs mindegyikén. Ha megszületett volna, vagy/és sikerül a tavaszi folytatás kivívása az Európa-ligában, bizonyára Orosz Pál vezérigazgató is hangzatosabb jelzőt használt volna, így „csak” úgy fogalmazott, hogy az FTC méltóképp képviselte a magyar labdarúgást.

Mi kell ahhoz, hogy legközelebb a méltóképp helyett a csodásan vagy a bravúrosan minősítés kerüljön elő? Mert azért ne tagadjuk, más csoportban előfordult, hogy a kicsik nagyok lettek egy kis időre. A Sahtar Doneck kétszer is megverte a Real Madridot, a Basaksehir egyszer a Manchester Unitedet, a Lokomotiv Moszkva oda-vissza remizett az Atlético Madriddal, a Midtjylland pontot csent a Liverpooltól, a Krasznodar a Chelsea-től. Alapvetően viszont nem borultak fel az erőviszonyok, az elitbajnokságok tagjai közül csak a Manchester United és az Internazionale találtatott könnyűnek. Egyébként négy-négy német és olasz, három-három angol és spanyol, valamint egy-egy portugál és francia csapat lépett az egyenes kieséses szakaszba, legfeljebb az Atalanta és a Mönchengladbach (rész)sikere mondható némileg váratlannak. Távozott mindhárom orosz és mindkét ukrán képviselő, további két francia, mint mondtuk, meglepetésre egy-egy angol és olasz, no meg egyáltalán nem meglepetésre az osztrák, a holland, a görög, a dán, a belga, a török és a magyar reprezentáns.

A Fradi jövőbeni bravúrjához (pontszerzés sztárgárdától és/vagy tavaszi folytatás) igazából az szükséges a mindig kalkulálhatatlan szerencsefaktoron felül, hogy folytatódjon a Rebrovval tapasztalható szakmai fejlődés, valamint az UEFA-tól most kapott eurómilliókkal, azaz forintmilliárdokkal jól sáfárkodjon a klub. Emlékezhetünk a huszonöt évvel ezelőtt történtekre, s bár a valóság azért nem egészen fedte a városi legendákat, no meg akkor az elnyert összeg is kisebb nagyságrendű volt, az biztos, hogy 1995 után hosszú távon egyáltalán nem jelentett versenyelőnyt a BL-szereplés anyagi vonzata. Sőt, rövidesen szinte teljesen tönkrement a klub, a változást, a biztos hátteret a jelenlegi vezetőség színre lépése hozta meg. Ha ez a hozzáállás megmarad, s folytatódik a befektetés a jövőbe, a tudatos igazolás és gazdálkodás, akkor a nemzetközi kupákra is joggal vonatkoztathatjuk majd a drukkernóta refrénjét, hogy „Fradi volt, Fradi lesz”. Mármint a csoportkörben.

Nem mondok nevet, de ismertem olyan sportági elnököt, aki egy kimagasló siker után úgy borongott, nem jó ez így, mert a jövőben majd elvárják tőlük az eredményeket. Elvárható-e ezentúl a Ferencvárostól a BL-szereplés? A jelenlegi helyzet alapján egyelőre csak az, hogy valamelyik kontinentális sorozatban képviseltesse magát legalább az év végéig. A jelenlegi fejlődési ütemet tapasztalva nem lehetetlen folyamatosan szintet lépni felfelé, ehhez azonban már kevés a „mi akkor is győzünk, hogyha kikapunk” szurkolói rigmus mély érzelmi töltetű, alapvetően mégis önellentmondó igazsága. Előbb győzni kell itthon, aztán a nemzetközi selejtezőben, nincs mese. Hogy ebben mekkora lehet a magyar játékosok szerepe, az már más téma. Az FTC abszolút a nemzetközi trendet képviseli számos légiósával, ettől még igaz, hogy a „mi fiainkkal” tudunk a leginkább azonosulni, no meg a kijevi példa alapján nem lehetetlen az eredményesség hazai merítésből, saját akadémiáról. A Fradiból mindenesetre ezen az őszön négy honfitársunk, Sigér Dávid, Dibusz Dénes, Botka Endre és Lovrencsics Gergő két fronton, klub- és válogatott szinten egyaránt helytállt, jelentős részt kért-kapott az Európa-bajnoki szereplés és a BL-csoportkör kivívásában, valamint a Nemzetek Ligája-feljutásban. Le a kalappal!

Ha már a szólások-mondások citálásánál tartunk, akkor ugye a legnagyobb öröm a söröm. Ez azonban olyan közösségi élményt adó tevékenységeknél, mint a foci, úgy módosul, hogy a legnagyobb öröm a sörünk. Igaz, így nem jön ki a rím… Ennél nagyobb baj, hogy a koronavírus-járvány részben épp ezt a bizonyos közösségi élményt akadályozta meg ebben a nagyszerű kupaidényben azzal, hogy kiürítette a lelátókat. A Ferencváros legendás „tömegvonzása” így nem fejthette ki áldásos hatását, a hatból mindössze két találkozón voltak nézők a helyszínen, azokon is csak korlátozott számban. Ezek után nem kívánhatok mást, mint hogy minél sűrűbben lássunk magyar csapatot a csoportküzdelmekben, és ne csak a televízión keresztül. A Fradi idei menetelése ebből a szempontból mindenképpen maradjon egyszeri és megismételhetetlen, egyébként viszont rendszeres és megismétlendő.

Eredeti cikk

Comments are closed.