Határvonalak – Moncz Attila publicisztikája

2020.12.08.
Comments off
26 Views

Hirdetés

A negyvenes-ötvenes korosztályból alighanem még többeknek mond valamit a „fejjel kettőt ér” jelentése a különböző osztálybajnoki meccsekről vagy a grundokon estébe hajló, a labdát olykor a szomszéd Józsi bá vasvillája alá „kergető” összecsapásokról. Amikor bizony a kétszeres szorzóért arra is hajlandó volt a többség, hogy ha úgy hozta a szerencse, és mindenkit kicselezett, lehasaljon, majd a gólvonalról befejelje a labdát a kapuba. Papíron egy visszarohanó védő lába még ott lehetett potenciális veszélyforrásként, de egyetlen olyan esetre sem emlékszem, hogy bármelyikünk is közel lett volna a fejvesztéshez. Sem mint befejező ember, sem mint menteni igyekvő bekk.

Mindez a vasárnapi Werder Bremen–VfB Stuttgart Bundesliga-mérkőzés, illetve az utóhatásai kapcsán jutott eszembe. A találkozó 2–1-es vendégsikert hozott, úgy, hogy 1–0-nál, a 91. percben Silas Wamangituka érdekes körülmények között duplázta meg saját és csapata góljai számát. Ömer Toprak rosszul passzolt hazafelé, Jirí Pavlenka kapus sem élete kimozdulását produkálta, a Kongói DK-beli csatár elvitte a labdát, a gólvonalig gyalogolt, majd várt-várt, de még mielőtt Pavlenka odaért volna, azért csak-csak a kapuba továbbított. Davie Selke, a Werder csatára ott helyben fel akarta falni az ellenfél játékosát, mondván, sportszerűtlen, mi több, megalázó volt, amit tett. A dühkitörést Wamangituka passzívan szenvedte végig, Frank Willenborg bíró mindkettőjüket sárga lappal büntette, a gólt viszont megadta. A játékvezető úgy érezte, Wamangituka provokálta a csatárt, ugyanakkor a góljával nem akarta megszégyeníteni a Werdert, ahhoz le kellett volna térdelnie és fejjel gólt szereznie, esetleg dekáznia kellett volna még néhányat. Ideje lett volna rá, nem tette meg, így nem követett el szabálytalanságot (ha az említett mozdulatsorok valamelyikét végrehajtotta volna, az fault!), így a bíró megadhatta a gólt. Ha jött volna a dekázás, Willenborgnak szabadrúgást kellett volna adnia a hazaiak javára, mert ha nem így történik, az óvási alap, és a Werder alighanem el is érte volna az újrajátszást a zöldasztal mellett. Így a bíró döntései közül egyedül a Wamangitukának adott sárga volt helytelen, mert a felvételek alapján bizton állítható, nem kötött bele Selkébe, illetve nem reagált a német csatár dühkitörésére.

Ugyanakkor a futballszurkolókat felbőszítette a gól, ők sokkal inkább Selke álláspontját képviselték, mint Sven Mislintatét, a Stuttgart sportigazgatójáét: „Silas nyugodt, kellemes fickó. Magánemberként is, futballistaként is. Sohasem agresszív, sohasem képmutató, sohasem megy szembe a bíróval. Legfeljebb határesetnek minősíteném, amivel vádolják. Nem dekázott négyet a labdával, nem akart ollózni, csak lassított. Túl nagy feneket kerítettek az ügynek.” Ha máson nem, ezen a gólon okvetlenül le lehet mérni, nem egészen négy évtized alatt mennyit változott egy-egy ilyen jelenetsor megítélése országon belül. De talán azt is megkockáztathatom, a világon. Merthogy 1981-ben játszottak egy 5–1-es bajor győzelemmel záruló Bayern München–FC Bruges mérkőzést, amelyen Karl-Heinz Rummenigge úgy szerezte meg csapata negyedik gólját, hogy elhúzta a labdát a kapus mellett, majd a gólvonalon megállította. Elsőre nem is tudta felemelni a fejére, csak másodikra, és ezt követően jött a bólintás. Nem merem elképzelni, ma milyen népharag lenne miatta, hajdan viszont akkora lett belőle, hogy egyenesen ezt a találatot választották meg a hónap góljának. Ahogyan az is szépségdíjas (de az előzmények miatt egyesek szerint „véleményes”) gól volt, midőn a Bochum ellen a tizenhatoson belül előbb dekázott hármat, aztán félig-meddig ollózva a kapuba bombázott.

Én egyikbe sem szeretnék belekötni, még ha adott esetben lehetne is. Wamangitukáéba különösen nem, akkor sem, ha tisztában vagyok vele, az évek alatt ezen a téren érzékenyebbek lettünk. Olvastam olyan német vélekedést, amely szerint ha ezen felháborodunk, az ellenoldal következő követelése már az, hogy az ilyen helyzetbe kerülő játékosnak előbb meg kell kérdeznie a védőt és a kapust, hogy „Bocsánat, láttam, hibáztatok. Kihasználatom?” Vagy esetleg mit mondanak ők, ha valaki „panenkázik”? A „löbbölős” tizenegyes az 1976-os Eb döntője, Antonín Panenka vakmerősége (más olvasatban, pofátlansága) óta az életünk része – akkor most ez is legyen semmis, csak mert XXI. századi mércével mérve az már tiszteletlen, ami XX. századival még szemet gyönyörködtető volt?

Szerintem ezt mindenkinek a saját erkölcsi mércéje, jó érzése alapján kell eldöntenie, úgy, hogy közben ezzel alighanem definiálja magában a sportot is. Ha a coubertini értelemben vett tiszta, nemes eszmében hisz valaki, inkább a „nem” felé tendál, ha viszont azt mondja, a sport a szórakoztatóipar része, már show is, akkor hajlandó az „igenre” bólintani. Az én meglátásom szerint manapság a sportot, a szórakoztatást és az üzletet elképesztően nehéz (de inkább lehetetlen) szétválasztani, akkor viszont ennek is helye van benne. Ameddig nem az a kimondott cél, hogy valaki megalázza az ellenfelet, addig engedni kell a játékot. Márpedig látva a meccset, elolvasva a nyilatkozatokat, Wamangitukának sokkal inkább az időhúzás volt a célja, mint az alázás. Főleg úgy, hogy a megalázást sugalló mozdulatsorokra is bőven lett volna ideje.

De ha nagyon erősen akarjuk meghúzni a határvonalat, majd még inkább szigorítani, előbb-utóbb a labdarúgásban is eljutunk oda, ahol az NFL már járt. Néhány éve az amerikai futballban betiltották a touchdownok ünneplését, mondván, azzal megalázzák a riválist. Már érzik, túllőttek a célon, hiszen azóta lazulnak a szabályok, manapság „csak” az eszközhasználat és a pálya elhagyása tilos, a koreográfiákat megengedik. Tegye őszintén mindenki a szívére a kezét: azt szeretné látni a focipályán, hogy (a sportszerűség határain belüli, elsősorban mutogatás nélküli) gólöröm helyett szolid taps kövesse a gólokat a pályán, nehogy szegény rivális lelke összetörjön? Az én olvasatomban ez lenne a sporttól, a sportágtól idegen. Mert a labdarúgásnak meg úgy általában a sportnak az öröm is része, azt pedig hadd lehessen normális körülmények között kifejezni. Ráadásul, és ez szintén nem elhanyagolható szegmens, az ellenfél tisztelete mellett a lélektani hadviselés is eleme az élsportnak – abba pedig főképp bele kell ennek férnie.

És ha már Wamangituka gólja kapcsán a tiszteletet említettük, az sem hagyható figyelmen kívül, mennyire kell megverni a riválist. Amennyire lehet, megtisztelve őt így azzal, hogy az elsőtől az utolsó percig hajt ellene az ember; esetleg kínosan ügyelve arra, hogy mondjuk labdarúgásban vagy jégkorongban két számjegyű semmiképpen se legyen a győztes góljainak száma, mert az lenne a megalázó? Úgy, hogy közben a néző, a fizető néző a profi sporteseményre azért megy ki, hogy gólokat lásson, mert mégiscsak az az első számú ellentételezése a belépőjegynek. Emlékszem, Győrben hajdan a Mágus, Verebes József nem egyszer és nem kétszer büntette meg Hannich Pétert és/vagy Póczik Józsefet, csak mert az utolsó harminc percre leült a Rába ETO. Hadd tegyem hozzá, négy-öt rúgott gól után. Neki már a nyolcvanas években az volt a vezérelve, hogy ki kell szolgálni, aki fizeti a muzsikát.

Ha nem is mindenáron, de ez ma sincs másképp. Legfeljebb a zenekar lett drágább.

Eredeti cikk

Comments are closed.