Küzdelem a hosszabbításért – interjú Török Zoltánnal

2020.11.21.
Comments off
3 Views

Csaknem három évtizede a Sopron Basket ügyvezetője Török Zoltán, akinél 2018 decemberében diagnosztizáltak daganatos betegséget. A sportvezető életmódot váltott, de dolgozik imádott klubjáért, közben harcol, hogy ezt minél tovább tehesse.

„Úgy gondolom, hogy ebben a világban az én helyem a soproni női kosárlabdacsapat kispadjának a végén van.” (Fotó: Árvai Károly)

– Az életútját ismerve nem véletlen, hogy épp erdő mellett él, és ezt a beszélgetést is túrázás közben folytatjuk.
– Mondhatjuk, hogy nem véletlen, és a zsigereimben van ez a környezet, de az is kijelenthető, hogy szerencsém volt, amikor megtaláltam ezt a helyet itt, Sopron mellett. Ezt tekintem az otthonomnak.

Hirdetés

– Hogy lelt rá Görbehalomra?
– Sopron nyugati részén kerestem házat, amikor ki akartam költözni a városból. Hosszú keresgélés után ki is választottunk egyet, de az ingatlanközvetítő még bedobta, hogy akad még egy macerás hely, amit esetleg kalandvágyból nézzünk meg. Megnéztük, fordult is egy nagyot a világ, végül az újratárgyalás után arra szavaztunk. Azt hiszem, sorsszerűen alakult így.

– Mit jelent a sorsszerűség?
– Abban, hogy itt sétálhatunk, vagy éppen olyan állapotban talált, hogy egymás mellett mehetünk, óriási szerepe van a környezetváltozásnak.

– A természetnek korábban is nagy szerepe volt az életében, hiszen erdésznek készült. De hogyan sikerült természetközelben maradnia, amikor napi tizenhat órát dolgozott?
– Mondjuk úgy, hogy akkor „kampányjelleggel” volt része az életemnek. Nem úgy, mint most, amikor minden nap itt töltök két órát ebben a gyönyörű környezetben. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy akkor hiányzott, mert a kosárlabdázás tényleg kitöltötte az életemet kora reggeltől késő estig, és még éjszaka is azon agyaltam, arról ötleteltem, álmodoztam. Abban a formában, mint most vagy mint fiatalkoromban, több mint két évtizedig nem volt jelen az erdő az életemben.

– Tudom, hogy most itt is dolgozik, akár egyedül, akár a kollégáival együtt. Mire használja még az erdőben töltött órákat?
– Valóban kijárok ide a munkatársaimmal és a családtagjaimmal is. Úgy kell elképzelni, hogy hetente egy-két alkalommal jön hozzám vendég, aki velem tart, de a többi időt egyedül töltöm itt. Egyformán élvezem mindkettőt.

– Jól gondolom, hogy amikor egyedül indul útnak, már nem kizárólag a kosárlabda jár a fejében, és esetleg az arányok el is tolódnak?
– Igen, sohasem a kosárlabda az első gondolatom, hanem egy profán fogalom, amiről mostanában sokat beszélünk: az egészség. Ez jelenleg tényleg központi téma, de az igazi jelentőségét szerencsére kevesen érzik át zsigeri szinten. Ha valaki egészséges, nem gondolkodik azon naphosszat, de jó, hogy így van, ellenben aki csak kicsit is megtapasztalta, milyen betegnek lenni, és felidézi magában az akkori érzéseket, pontosan tudja, miért mondjuk gyakran, hogy legfontosabb az ember életében.

Török Zoltán egyik kedvenc túraútvonala ehhez a 400 éves bükkfához vezet (Fotó: Árvai Károly)

NINCS BENNE INDULAT

– Milyen érzései vannak a betegségével kapcsolatban. Dühös vagy valamennyire kibékült vele? Az erdei túrák ennek tisztázására megfelelők?
– Indulat nincs bennem. Az első időszakban nagyon sokáig hibáztattam magamat, mert azt gondoltam, én voltam az okozója a túlhajszolt életmódommal annak, ami bekövetkezett. Ezen mostanra túl vagyok, és most egyetlen dolog munkál bennem: a küzdelem.

– Hogy áll a küzdelemmel? Hogy van?
– Azt mondta az egyik neves kezelőorvosom tavaly, az év elején: „Török úr, maga sportember, érteni fogja, amit mondok. Olyan meccset játszik, amit nem lehet megnyerni, ellenben ismerős magának az a fogalom, hogy hosszabbítás. Nos, arra kell játszani, ha lehet, nem egyre.”

 NEM AKAR PÉLDA LENNI
A Sopron ügyvezetője teljesen megváltoztatta életét, miután csaknem két éve gyilkos kórt diagnosztizáltak nála. A táplálkozását átalakította, a szénhidrátot szinte teljesen elhagyta az étrendjéből (naponta mindössze 50 grammot fogyaszt belőle), folyamatosan bújta, olvasta a szakirodalmat, milyen ételek ártalmasak neki vagy esetleg javíthatják az állapotát. Tudatosan küzd a betegség ellen, sokan úgy gondolják, példája, módszerei másoknak is hasznosak lehetnek.
„Nem gondolkodtam azon, hogy megosszam a tapasztalataimat másokkal, esetleg előadásokat tartsak. Úgy gondolom, hogy a betegség mindenkinél máshogyan jelentkezik, és nincs általánosságban vett tökéletes módszer az ellene vívott harcban. Én azt próbáltam megkeresni és alkalmazni, ami nekem, az én állapotomban segíthet, de nem venném a bátorságot arra, hogy más betegeknek is ajánljam, hiszen nem vagyok orvos, csupán egy beteg, aki civilben a kosárlabdára tette fel az életét.”


– A túrák így nemcsak a gondolatai rendezésére szolgálnak, hanem fizikailag is építi magát. Ez is a küzdelem része?

– Egyértelműen. A küzdelem szót úgy kell érteni, hogy minden szegmensben megpróbálom felvenni a harcot, és ennek része a mentális feladat, a fizikai tréning, az alternatív gyógyászat és a fő csapásirány természetesen, hogy a modern orvostudomány minden eszközét igyekszem igénybe venni.

– A munkával kapcsolatos tevékenységét könnyedén korlátozza?
– Igen, nem kell magamra szólnom, hogy ne dolgozzak már tovább. Boldog vagyok, hogy az elmúlt évtizedekben felépült körülöttem egy stáb. A munkatársaim egyfajta buborékot képeznek körülöttem, szinte a gondolataimat is tudják, sok esetben nincs is szükség másra, mint az egyetértésemre, a klub pedig működik.

– Máshogy tekint rájuk, amióta kiderült, hogy beteg?
– Azt hiszem, előtte is úgy tekintettem rájuk, mint a társaimra és a munkatársaimra, hiszen nem tudom egy csoportba venni valamennyiüket. Az elmúlt időszak csak növelte bennem az irántuk érzett elismerést és hálát. Ez ugyanaz az érzés, ami megvolt bennem minden egyes bajnoki cím, elvesztett kupadöntő vagy éppen Euroliga-playoff után. Annyi a különbség, hogy most még többször jut eszembe, mennyire fontos személyek ők az én életemben.

Ünneplés a megnyert bajnoki döntő után, levágott hálóval a nyakán (Fotó: Tumbász Hédi)


AZ OLVASÁS EREJE

– A közösségi oldalának köszönhetően azt is tudjuk, hogy az utóbbi időszakban rengeteget olvasott. Bepótolta, amire esetleg korábban nem volt ideje, vagy az olvasásból is építkezni akart?
– Nem, én mindig is sokat olvastam, és azt is mondhatjuk, hogy mindenevő vagyok, ugyanúgy szeretem a klasszikusokat, mint például a modern amerikai irodalmat. Hiszek abban, hogy az olvasásnak van egyfajta pszichéerősítő ereje.

 A NEMZETI SPORT SZOMBATI MELLÉKLETEKÉNT MEGJELENŐ KÉPES SPORT FRISS, NOVEMBER 21-I SZÁMÁBÓL AJÁNLJUK:
Rafael Nadal-sorozat, 3. rész: Tisztelet, barátság, Federer
Bajnokok Reggelije: Torghelle Sándor: gyilkos humor, paradicsomos rák
6:3: Infografika az Aranycsapat velünk élő emlékhelyeiről
Hétköznapi hős: A kosárlabdaedző Sipos Péter elveszített jobb karral is küzd az álmaiért
Formula–1: Lewis Hamilton „sikertársai”
Labdarúgás: A Juventus magyarjai
Labdarúgás: A magyar válogatott közelmúltjának veretlenségi szériái
Hosszú Kávé: Gubik Petra, a Puskás iránti rajongás megtestesítője

– Volt olyan kötet, amelyet azért vásárolt meg vagy vett le a könyvespolcról, hogy a küzdelmében segítse?
– Igen, Nemeskürty Istvánnak van egy kötete, az Önfia vágta sebét című, amelyet a műtétem idején olvastam. A regény három történetet dolgoz fel a magyar történelem legnehezebb időszakaiból, és rengeteget segített, amikor a leginkább szükségem volt a lelkierőmre.

– Nemcsak olvasott, írt is könyvet, mégpedig a soproni női kosárlabdázásról Mese is lehetne címmel. Régóta érlelődött már önben a kötet megírásának gondolata?
– Lantos Gábor, az Origo sportrovatának vezetője látogatott meg tavaly, valójában az ő ötlete volt, hogy a klubról készülhetne olyan történeti visszapillantó, amelyben megtalálhatók történetek és fellelhetők az eredmények is, színesen, olvasmányosan tálalva. Bevallom, megtetszett az ötlet, de végül úgy döntöttem, hogy teljesen a saját szemszögemből, a saját szavaimmal szeretném megírni a könyvet, nem a klub történetét, hanem azt, ahogyan én láttam, átéltem ezeket az évtizedeket. Ez volt a szikra, amely a könyv megszületését elindította, onnan ment minden magától.

NEM VOLT TÉTJE

– Bátran vállal bizonyos konfliktusokat a kötetben. Nem tartott attól, hogy a megjelenés után néhányan neheztelnek majd önre, amiért saját szemszögéből mutat be bizonyos eseményeket?
– Nem befolyásolt, hogy ki fogja elolvasni a könyvet, és aki olvassa, mit gondol majd. Őszintén szerettem volna írni a saját aspektusomból. Ugyanakkor olyan történetekről, amelyek mélyebben bánthatnak másokat, úgy döntöttem, hogy nem írok.

– Érintett bizonyos tabutémákat, hiszen írt a szurkolói viselkedésről vagy éppen a játékosmenedzserekkel kapcsolatos aggályairól is. Bár konkrétan nem bántott meg senkit, mégis sokan magukra vehették azt a bizonyos inget. Az volt az érzésem néha, mintha úgy érezné, nincs már tétje annak, amit leír, és van abban a helyzetben, hogy bátran papírra vetheti a gondolatait.
– Helytálló a megállapítás. Ez igaz egyébként most sok más tevékenységemre is.

– Például?
– Most jönnének azok a témák, amelyekről nem szívesen beszélek, de mégis megpróbálom távolabbról megközelíteni a kérdést és válaszolni rá. A Famila Schio elleni Euroliga-mérkőzésre február végén nem utaztunk el a koronavírus-járvány miatt. Az a rámenős pasas, aki korábban mindig tíz körömmel kapart azért, hogy életben maradjon Sopronban a kosárlabdázás, néhány évvel ezelőtt elment volna Olaszországba, a mai viszont már nem…

Ha útnak indul, sohasem a kosárlabda az első gondolata, hanem egy profán fogalom: az egészség. (Fotó: Árvai Károly)


– Utólag viszont nem érzi, hogy a későbbi események ismeretében a respektje tovább nőtt a nemzetközi kosárlabdázásban, esetleg a FIBA-nál is?

– Érdekes helyzet, mert amikor a döntést meghoztuk, óriási nyomás volt rajtam, hogy változtassunk az álláspontunkon és játsszuk le a mérkőzést – bárhogy is. Fél évvel később furcsa módon azt tapasztaltam, hogy az a szervezet, amely gyakorlatilag kizárt minket az Euroligából és kőkeményen szankcionált tavasszal, a nyáron nekünk kedvező döntést hozott, amelynek köszönhetően az idei eredményeket úgy számolta be a klubok európai rangsorába, hogy mind a tizenhat euroligás csapatnak ugyanannyi pontot adott, ez azt eredményezte, hogy az egész európai női kosárlabdázás harmadik helyén találtuk magunkat. Aki követ rangsorokat – mindegy, hogy futball, tenisz, bármi egyéb –, az tudja, hogy európai összevetésben ez a pozíció milyen értékes. Ezt felfoghatjuk nagyon érdekes és pozitív visszajelzésnek is az európai szövetségtől. De ahhoz is hozzájárulhatott, hogy a mostani kiírásban elnyertük a buborékban zajló csoportkör rendezési jogát, ráadásul úgy, hogy a kvartettből hárman is pályáztak rá, és itt volt a legélesebb a verseny. Ennek a kiírásnak a megváltoztatásában is volt talán szerepünk, mert az eredeti köszönő viszonyban sem volt azzal, ami megvalósult, és ami ellen felemeltük a szavunkat. Örömteli, hogy a FIBA vezetői képesek felvenni a telefont, felhívni, érdeklődni vagy konzultálni, elköteleződés nélkül véleményt meghallani egyes kérdésekben, és ez bizony visszajelzés, hogy igenis kifizetődő volt, hogy februárban kiálltunk a saját döntésünk mellett. Talán ezt hívják sportdiplomáciának.

HÁROM + EGY GYEREK

– Még egy kérdés erejéig szeretnék visszakanyarodni a könyvéhez. Azoktól a szereplőktől, akikről írt, és magukra ismertek, kapott bármilyen visszajelzést?
– Igen. Természetesen sok visszajelzést kaptam, és pozitívak voltak.

– Olyan nem kereste meg, aki bármit rossz néven vett?
– Biztos volt olyan, akinek valami nem esett jól, de a véleményét illedelmesen megtartotta magának.

– A könyv elkészült, és folyik – ahogy fogalmazott – a küzdelem. Van olyan terve most, amelyet meg szeretne valósítani, vagy nyomot szeretne vele hagyni?
– Nehéz kérdés. Három gyermekem van, valaki egyszer hozzátette, hogy a klubom a negyedik. Ezekkel a gyerekekkel folyamatosan foglalkozni kell. A nagyobbakkal ugyanúgy, mint a kicsivel, és persze a klubbal is. Úgy gondolom, ez az én örökségem. Ahhoz, hogy nyomot hagyjak a világban, én ezzel a három plusz eggyel nagyon ki vagyok békülve. Nincs bennem ambíció másra. Ami van, azt a négy gyermekem útjának egyengetésére fordítom.

– Hiányzik az irodája vagy a csarnok?
– Őszintének kell maradnom: nem. Jelenleg olyan harcot vívok, amelyhez minden erőmre szükségem van. Fizikailag most nem is vagyok alkalmas rá, hogy napi szinten bejárjak, és nincs is benne a jelenlegi világképemben. Amit a klubért meg kell tennem, azt tiszta lelkiismerettel meg is teszem.

Török Zoltán (fotó: Árvai Károly)

A FUNDAMENTUM KÉSZ

– Milyennek látja a soproni női kosárlabdázás jövőjét?
– Mielőtt erről mondanék valamit, előrebocsátom, hogy úgy gondolom, jelenleg az élet egyetlen területén sem lehet megmondani, mi következik az elkövetkezendő életben. Egyébként viszont azt látom, hogy a mi soproni kosárlabdánknak sikerült olyan fundamentumot építeni az elmúlt évtizedek alatt, amely lehetőséget biztosít a túlélésre a legnehezebb helyzetben is. Most már több mint két évtizede ontjuk azokat a gyerekeket, és megtaláljuk azokat a soproni családokat, akiknek az életébe valahogy beférkőzik a kosárlabda. Másrészt olyan mély szponzori és kapcsolatrendszer szintű gyökerekkel rendelkezünk – volt olyan időszak, amikor több mint száz támogatónk volt –, amelyek a legnehezebb helyzetekben adnak segítséget, lökést a klubnak. Nem utolsó sorban pedig a teljesítmény, valamint a szurkolók kitartása a csapat mellett azt hozta magával, hogy eredményekben sincs hiány. Magyarán ahhoz, hogy jól beágyazott alapok legyenek ebben a társadalomban, amelyet nevezzünk Sopronnak vagy nyugat-magyarországi régiónak, minden adva van, és erősek vagyunk. Ha magamról is kellene beszélnem, megint azt mondhatom, küzdelmes lesz, de talán jók vagyunk egy hosszabbításra.

– Ezzel együtt ha visszamehetne harminc évet az időben, szívesebben lenne inkább kézilabdázó vagy erdész? Mindkettőre volt lehetősége.
– Tényleg nagyon szívesen játszottam volna Kaló Sándor Tatabányájának juniorcsapatában, amikor oda csábított, de mást választottam. Az erdészettel kapcsolatban nehéz mit mondanom. Sokat beszélgettem azóta anyukámmal a neveltetésemről és arról, miért nem akarta a család, elsősorban az édesapám, hogy a mindennapi versenysporttal foglalkozzak. Úgy gondolom, hogy ebben a világban az én helyem a soproni női kosárlabdacsapat kispadjának a végén van.

– Említette korábban, hogy a küzdelme a hosszabbításért vagy a többszöri ráadásért folyik. Mik a reményei a küzdelemben?
– Nem járok még ott, hogy a nekem kalkulált, prognosztizált időt kitöltöttem volna, de közel vagyok hozzá. Nem akarom, hogy félreérthető legyek, nem a jelenlegi egészségügyi állapotomról van szó, hanem nekem több helyen is azt mondták az orvosok, ha jól csinálom, lesz két, két és fél évem. Most azért beszélek könnyen róla, mert látja, hogyan vagyok, de ez nem jelent semmit. Vagyis a hosszabbítás még nem kezdődött el, de zajlik a küzdelem érte.

EDZÉS A TERMÉSZETBEN
Török Zoltán minden egyes nap elindul a túrájára a Sopron melletti erdőkben, hegyekben, lénye­gében a házától indulnak a turistaútvonalak. Teszi a fizikai állapota karbantartásáért, gondolatai rendszerezéséért, nemegyszer 10 kilométeres megerőltető, gyors iramú menet után érkezik haza. Az elmúlt hónapokban az erdő minden zegét-zúgát megismerte, egyik kedvenc útvonala egy 400 éves bükkfához vezet.
„Ez egy kultikus hely nekem. A soproni levéltárban fellelhető dokumentumok szerint itt a tizenhetedik században legeltettek. Ugyancsak megemlítik, hogy abban az időben már itt állt ez a bükkfa. Azt állítják az erdő kutatói, hogy körülbelül négyszáz éves. Amikor feljövök ide, hozzásimulok, lehunyom a szemem, és arra gondolok, hogy itt, a környéken ő a legidősebb élőlény. Tőle lehetne tanácsot kérni, hogyan csinálja. Amikor átölelem, mindig megkérdezem, miként csinálta, hogy itt van négyszáz évesen, letöredeztek az ágai, közben olyan oldalhajtása van, mintha önálló törzs lenne. Az élet ilyen csomókat kényszerít ki belőle, és mégis itt áll eredeti szépségében. Ennek a fának már nem kellene itt lennie, és mégis itt van…”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2020. november 21-i lapszámában jelent meg.)

Eredeti cikk

Comments are closed.