Ahogy mi megéltük: hömpölygős gólöröm, kis szépséghibával

2020.05.11.
Comments off
33 Views

Sorozatunkban személyes élmények alapján elevenítünk fel egy-egy emlékezetes mérkőzést, eseményt. A 30. részben Kun Zoltán egy meglehetősen keservessé vált gólörömét írta meg.

„Mindent bele!”

Hirdetés

A negyvenfős vendégtábor kiabálása meglepetésként hasított bele az álmos hatvani délutánba. Az NB II-es meccs hazai nézői kényelmesen számolgatták a gólokat, mi, egriek sem nagyon szólaltunk meg vagy félórája – egy megyei rangadón három, négy, öt kapott gólnál érthetően már nem annyira elsöprő a szurkolás. Aztán az utolsó percekben még egyszer nekiduráltuk magunkat, bár ez talán a legkevésbé a csapatnak szólt, hanem egy másik csapatnak, amely onnan jó messze készült Eb-selejtezős bemutatkozására.

Hiszen miután a bíró lefújta az elég egyoldalúra sikeredett másodosztályú bajnokit, az egri-mezőkövesdi brigád szomorúan, a hatvani pedig érthetően vidámabban összepakolta a cuccait, majd a „kötelező” megyei rivalizálás miatt jó nagy távolságot tartva, de ugyanazon úton bandukolt ki a vasútállomásra, hogy ugyanazon vonatra felszállva ugyanazon csapatnak, a portugálok ellen készülő válogatottnak szurkoljon.

„Ez a realitás!” – írta másnap a Nemzeti Sport

Azért van annak valami elképesztő fílingje, amikor az ember több tízezer nézős meccsre, sőt, magyar meccsre készül. A vonaton volt idő gondolkodni, nekem az 1996-os BVSC–FTC jelentette az addigi csúcsot a maga 45 ezres látogatottságával, de egy évvel később kint voltam Svájc ellen is, akkor mintegy 40 ezren zsúfolódtunk be a szétbombázott, szó szerint féloldalas Népstadionba. Már csak ezért sem értettem, hogy néhány hónappal később a jugók elleni első pótselejtezőre, immár az Üllői úton miért csak félház jött össze (nem értettem, de én sem mentem ki). A dupla bukta érdekes módon nem vette el a közönség kedvét, sőt, az 1998-as évre nem nagyon látott összefogás jött létre: szurkolói buszok tömege indult a Bicskei-csapat bécsi bemutatkozására, majd telt ház a nyíregyházi és az egerszegi barátságos mérkőzéseken.

A válogatott pedig szinte egyfolytában győzött. Ausztria, Irán, Litvánia, Szlovénia jelentette a vert sereget, a macedónok elleni iksz sem keserített el senkit – ezek persze felkészülési meccsek voltak, a nagy falatot az Eb-selejtezők nyitányán Portugália jelentette. Különösebben nem tartottunk tőlük, akkoriban még Ronaldo is a braziloknál játszott, sokkal nagyobb problémát jelentett, hogy bizony egyfolytában esett az eső. Hogy lesz ebből 60 ezer néző?

Sehogy sem lett, de azért 50 ezren összejöttünk (a Nemzeti Labdarúgó Archívum adatai szerint 51 433 néző volt a Népstadionban – a szerk.). Nekem még többnek tűnt, ahogy sétálgattam lefelé a kapu mögötti szektorban. Annál mindig kényelmesebb voltam, mint hogy a harmadik-negyedik sorból nézzek meccset, de most valahogy a haverokkal beszélgetve egyre lejjebb és lejjebb jutottam. Majdnem egy szintben a pályával jó volt végignézni a rengeteg emberen, aki az eső ellenére is ott tombolt a nézőtéren. Fedett lelátók? Ugyan már, a Népstadion ugye hírből sem ismert ilyet, esernyőt már akkoriban sem láttak szívesen az embernél, esőkabáttal meg egy igazi szurkoló csak nem röhögteti ki magát, így hát áztunk és áztunk. Persze ez azért kis eső volt a két évvel korábbi Honvéd–BVSC kupadöntőhöz képest, amikor a farmerben lévő papírpénzből még foszlányok sem nagyon maradtak…

Naaaaaa – futballmeccsen ez a naaaaa mindig valami izgalmas jelenetet vezet be, tökéletes szó arra, amikor lendül a láb vagy megy a csatár feje felé a labda, és éppen nem jut az eszünkbe semmi markánsabb gondolat. Valamiért jócskán elbambulhattam, mert én is csak erre a szomszédból érkező naaaaa-ra kaptam fel a fejem. Borzalmas átélni, amikor a felocsúdott szurkoló egy tizedmásodpercig azt sem tudja, mit kell nézni, kétségbeesetten keresi szemével a labdát, az akciót, próbálja érzékelni, ki merre mozog, mire utalhat ez a hosszan, de jól hallhatóan reménykedve elnyújtott naaaaa. Mire észhez tértem, már ott pattogott a labda a portugál kapunál: jött felém, egyre közelebb hozzám, lassan, de biztosan, talán már el is hagyta a gólvonalat. Örökös szurkolói beidegződés, hogy ilyenkor a vérmesebbje üvöltve ugrik egy nagyot, az úribb drukker meg kecses mozdulattal a levegőbe csap. Ugrottam én, ahogy szoktam, abban nem volt hiba, majd az évtizedes gólörömrutin alapján következhetett volna egy-két kisebb szökellés, sálpörgetés, „naugye”-pillantás a világegyetem felé, a régen tépő balsors átmeneti elfelejtése, majd a mellettem állókkal a gól kivesézése, bár érthetően ehhez én nagyon most nem tudtam volna hozzászólni. A terv, mint mindig, ez volt, csak a nagy bambulás és ébredés közepette azt felejtettem el, hol vagyok: ott, a negyedik sorban. Előttem húsz ember, a hátam mögött viszont háromezer, és ennek a háromezernek a nem elhanyagolható része egészen másféle gólörömre készült. Olyan lehömpölygős-berohanósra, amely a földkerekség legtöbb szurkolótáborában közkedvelt, főleg, ha az ember előtt csak egy derékig érő kerítés van, amikor a futópályán ott az esély az éppen arra tartó játékosok megölelgetésére.

[embedded content]

Volt néhány nehezen azonosítható hang, amelyet különböző testrészeim kiadtak, miközben a fél tábor átzúdult rajtam, és csak csekély örömömre szolgált, hogy meglepetten hátrapillantva néhányak szemében félelmet láttam – hiszen már nem tudták kikerülni az egy helyben álló szerencsétlenséget.

Ahhoz képest olcsón megúsztam a lavinát, alig néhányan tapostak meg, és a kabátom sem szakadt szét teljesen. Miközben a második félidőben három gólt szerezve fordítottak a portugálok, a visszafogott hangulatban eldöntöttem, ezentúl a felső sorok mindig előnyt élveznek majd. A magyar csapat Eb-selejtezős nyitánya így nem sikerült, a már csak szemerkélő esőben hazafelé tartva nem volt kellemes megvonni a személyes mérleget: két meccs, 1–8-as gólkülönbség, azt az egy „saját” gólt sem láttam, és az is kétes dicsőségnek tűnt, hogy a hátamon cipeltem a válogatott szurkolótáborát.

KORÁBBI ÍRÁSAINK 

Kun Zoltán: Fradi–Ajax ezerötért – életre szóló élmény 

Smahulya Ádám: Ilyen volt Ronaldinho szabadrúgásgólja Emma néni portáján

Malonyai Péter: Telexsokk Havannában – nem megyünk az 1984-es olimpiára

Ritz Balázs: „A román szurkolók, amit tudtak, közénk hajítottak”

Marosi Gergely: „Brazil szurkolók ezrei ülnek. Mint a zombik”

Ballai Attila: Vb-szereplést ért az osztrákverés 35 éve

Szűcs Miklós: „A lelátó még percekkel később is a veszteseket ünnepelte”

Kocsmár-Tóth István: „Szalaaaiiii! Nem kapok levegőt! Kit érdekel! Szalaaaaiiii!”

Szeli Mátyás: „Attól féltem, hogy rám esik egy világsztár”

L. Pap István: „Olimpiai arany valahol a Bakonyban”

Somogyi Zsolt: „Senki sem mondta, hogy a futballbarátság ilyen fájdalmat okozhat”

Őri B. Péter: „Felkaptam a széket, és szinte önkívületi állapotban üvöltöttem”

Nagy Zsolt: „Akkorát csaptam az asztalra, hogy kiborult a paprikás krumpli” 

Ilku Miklós: „Az asztalon táncoltak, és azt énekelték, összetörünk mindent”

Tóth Anita: „Életemben először elpityeregtem magam”

Thury Gábor: Amikor egy újpesti is a Fradiért szorított

Csillag Péter: „Érzem a pillanat súlyát” – mondta Iniesta a Nemzeti Sportnak

Bodnár Zalán: Könnyes búcsú Tottitól Rómában

Huber Tamás: „Mi a fenét ér egy sportoló aláírása? Egy gyereknek rengeteget!”

Voleszák Gábor: „Nemcsak a csapat égett, hanem a zománcozott lábas füle is” 

Somlóvári Dávid: „Szlovák–magyar: valami nagyon elpattant bennem” 

Pusztai Viola: „Vigasztalhatatlan voltam, órákon át sírtam”     

Rusznák György: „Üvölteni akartam…” – tíz magyar gól néma csendben      

Rácz Péter: Szomorú végjáték a Maggiore-tó partján 

Marosi Gergely: „Azt sem tudom, hol vagyok” – Zava és életem gólja  

Eredeti cikk

Comments are closed.